.png)
Jessica Shirvington
(Violet Eden krónikák 1.)
Fülszöveg: Violet nem vágyik másra, csak hogy Lincolnnal
lehessen. De a fiú olyan súlyos titkot rejteget, amely bármikor szétszakíthatja
őket. És persze ott van Phoenix is. A lenyűgöző és kifürkészhetetlen srác, aki
azonban mindig a lány mellett áll.
A világosság és a sötétség örök küzdelmének csapdájában vergődve – ahol
az angyalok bosszúra szomjaznak, és az emberek hősként harcolnak – Violetnek el
kell döntenie, mekkora áldozatot hajlandó hozni. És kiben bízhat…
A rossz döntés nem csupán az életébe kerülhet, hanem a végzetébe is.
Hónapokkal ezelőtt láttam,
olvastam a fülszövegét, így akkor tudtam, hogy amint lehet a kezeim közé veszem
a sorozat első kötetét. Idáig nem is nagyon volt gond, megörültem, mikor
láttam, hogy bent van a könyvtárban. Kivettem, el is kezdtem olvasni. Aztán ki
is akadtam még az elején. ( Nagyon szeretem az angyalos történeteket, ez mindig
elég alap ahhoz, hogy jó könyvet lehessen írni, minden mitológiai téma ilyen,
mert könnyen megfogja az olvasókat, elég ősiek, hogy érdekesek legyenek és
nagyjából ismertek.) Itt minden adott volt ahhoz, hogy egy letehetetlen könyvet
hozzon létre a szerző. Csak valahol elveszett az éterben a dolog: jó ötlet, egy
közepes íróval. Magával a stílusával semmi gond nem lenne, de nem tudja a
cselekményeket és a szereplőket kézben tartani, kicsúsznak a kezei közül a
cérnaszálak.
Az angyali történetek remek
alapul szolgáltak, újdonságokat is hozott az írónő, de a „nagy csavart” sajnos
mindenki tudja már a könyv közepétől, így nem marad más, mint a hősnőnk
rinyálását hallgatni. Mert semmi mást nem csinál az egész könyv alatt, csak
hisztizik 17 éves létére, hogy ő szerelmes Lincolnba, de Phoenix-et
csókolgatja, s ő mennyire meg van sértve, mert Linc – a legjobb barátja – nem
mondta el, hogy ő félig angyal. Hahó! Ha már ősi vér csörgedezik az ereimben
legyen már bennem annyi, hogy ezzel is törődöm, s nem csak a fiúkkal. Mert mind
a kettőt szerettem, bár egyiküket sem sikerült a szerzőnek igazán kidolgoznia,
s nem tudtunk meg róluk sok mindent, de azért messzemenően felülmúlták drága
Violetet.
Talán – de tényleg csak talán
-, ami elviszi a hátán a könyvet, az Phoenix, a kedves de gonosz angyal.
Tényleg nem tudunk róla sokat, viszont még mindig többet, mint a többiekről,
vagy bármi másról. Mindig ott volt ha kellett, kiállt Violet mellett, nem akart
ő rosszat soha, még ha titokzatos is volt, s rejtegette az igazságot magáról.
Nekem ő volt a kedvencem.
Szívesen olvastam volna többet
az angyalokról, Vi édesanyjáról, Lincolnról és magáról a Grigoriról – félig
ember, félig angyal társulat -, de sajnos nem jött össze, mert Violet inkább
durcázott, minthogy kérdezgette volna a szerelmét, a legjobb barátját, aki
ugyanúgy érzett iránta. Oh Istenem fáj!
Jó, mindegy is, nem merek több
rosszat szólni erre a lányra, biztos ő ilyen 17 éves, kitudja. De legalább a könyv felétől a cselekmény
érdekesebb lett, nem sokkal, így is több küzdelemre számítottam, de legalább
volt, ahol Vi megmutathatta angyali ereje nagyságát – ami szintén nem került
kivesézésre… Kitudja, talán a folytatásban. Remélem.
Vegyes érzésekkel olvastam el
a könyvet, viszont reménykedem, hogy a folytatásokat olvasva több választ kapok
mindennel kapcsolatban és terítékre kerül más is, mint egy hisztis félangyal
kislány szerelmi élete.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése