Bejegyzések

Sziasztok!
Nagyon nem volt ihletem az íráshoz az utóbbi időben, amit nagyon sajnálok, de higgyétek el nekem voltak okaim arra amiért ezt tettem.
Először is pocsék kedvem volt az utóbbi időben.
Dolgoztam és az ihletem is elhagyott, az összecsapott munkánál pedig nincs rosszabb dolog a világon.
Úgyhogy most szeretnék veletek megosztani egy történetet.
A közösségi oldalak világában, minden más.
Kép alapján döntjük el (általában), hogy az adott ember szimpatikus-e vagy nem a számunkra.
Aztán ráírunk, vagy szerencsésebb esetben ők írnak ránk már rögtön egy jelölés után.
Az emberek másságának köszönhetően, mindenki másképp reagál egy jelölésre.
Vannak az agresszívabbak, akik gond nélkül (és minden ismeretség nélkül) képesek azzal kezdeni az "ismerkedést" hogy : 
"Ki a fa*om vagy te?Ismerlek?!Vagy honnan a gec*ből ismersz engem?!"
Tudom letargikusan hangzik, de személyes tapasztalatból írhatok ezt az ember típust.
Ilyenkor inkább nem reagálok semmit (de azért fejben megvannak a magam gondolatai mint például "talán együtt akartuk meg termékenyíteni anyád petesejtjét , de te már akkor ilyen agresszív voltál szóval átadtam a helyemet." Néha sajnálom hogy nem írom le a gondolataimat.)
Aztán van az a típus amitől szintén a falnak megyek.
Tudjátok..
Olyan nem létező szavakat használnak mint a "mijja" , "teccel", és egy borzalmasan megfogalmazott mondatban egy szó ha van helyesen leírva.
Egyébként ez egy betegség, szóval ha ezt meg ítélem akkor én egy beteg személynek számítok.
Csak mondom.
De ez akkor is idegesítő.
Vagy nem?
Döntsétek el ti!
De mindennemű rossz  tapasztalatomat félre téve , tényleg vannak kivételek.
Minden embernek van fejenként egy barátja a statisztikák szerint aki igenis beleszeret egy interneten megismert emberbe.
Ilyenkor mindig csak nevettem rajtuk, és azt mondtam hogy ez lehetetlen.
Lehetetlen annyira megkedvelni valakit, hogy az életed részévé váljon egy idő után.
Lehetetlen.
Pár napja azonban kaptam egy nem túl szokványos üzenetet.
Azt írta hogy átolvasta az adatlapomat mert túlságosan megszokottnak gondolta a "kép alapján döntök" elvet és úgy érzi szimpatikus vagyok a számára.
Fura,hogy az életem részévé vált és valamiért meg nyíltam neki pont úgy ahogy ő nekem.
Hihetetlennek tartom ezt,de épp olyan érzés mintha ezer éve ismerném,pedig csak pár napja.
Azt azét tudni kell hogy valószínűleg ez is csak pár hétig fog tartani míg végül egymás messenger üzenetei alá süllyedünk, de már maga az hogy két ember között érzések alakulnak ki csupán attól hogy chatelnek, számomra már ez nagy dolog.
Megismerni a másikat, megbízni a másikban úgy, hogy közben soha még csak nem is láttad.
Furcsa nem?
Az emberi kapcsolatokhoz nem kéne kontaktus?


Megkérdeztem erről néhány embert egy csoportban akik a következőket mondták.

"Lehetetlen, hogy bármi is kialakulhat két ember között.Ez csak internet!"

"Igenis lehetséges! Én és a párom már öt éve vagyunk együtt és 3000km volt közöttünk.
Skype,és Facebook mellett,minden nemű félre lépés nélkül kibírtunk két évig.
Ha megvan a vonzalom akkor meg van két ember között nem kell hozzá testi kontaktus sem - de jó ha van.Ha nincs más lehetőség még mindíg ott van a Skype!"

Sok fajta véleményt kaptam de ezt a két esetet emelném ki csak.
Az ok egyszerű.
Vagy túl undorító megfogalmazású volt a kedves válaszoló vagy vissza küldött anyámba a kérdésemért esetleg borzalmasan helytelen volt a mondat nekem pedig nem áll módomban át fogalmazni senki mondandóját.
Végtére a lényeg teljességgel levonható,szerintem.
Szerintem érdemes ismerkedni ,mert lehet hogy esteleg sikerülhet a dolog de ehhez csoda kell ez pedig nem jár mindenkinek, mindazonáltal szerintem jó dolog az ismerkedés.
Meg ismerni valakit,az életét vagy azt hogy mitől lett olyan amilyen.
És kitudja?
Talán a jövőbelitek lessz egyszer.
A véleményeiteket ezzel kapcsolatban meg írhatjátok a komment szekcióba,szívesen fogadom.
Ha szeretnétek , írjátok meg hogy miről szeretnétek olvasni  következőleg ezen az e-mail címen elérhettek👇🏻(littlewhieslies@gmail.com) .

                                                     Lilith Ann.


Tomor Anita – Álmodtam már rólad

Fülszöveg: Liv ​hallani sem akar új pasiról, a régi pasijáról még úgy sem. Megcsalták, otthagyták. Éppen elég volt átélni mindezt egyszer. A diplomájához már csak egy kambodzsai régész gyakorlat hiányzik, de mielőtt elutazna, találkozik Daviddel. Ez a pasi túl sármos, túl pimasz és túl rámenős. Nem lehet megszabadulni tőle. Ráadásul egy túltequilázott éjszaka után, Liv reggel egy hajón „ébred" David mellett az ágyban. Úgy érzi, nagyon gyorsan el kell tűnnie. El a férfitól, a lehető legmesszebb, mielőtt egy újabb „belehabarodok, szerelmes leszek, majd kidobnak" katasztrófa bekövetkezne. De hogy tudsz eltűnni egy hajóról, és hogy tudod megértetni a pasival, akivel az éjjel lefeküdtél, hogy csupán egy egyéjszakás kaland volt, ha ő nem akarja megérteni? Van ennél rosszabb? Naná hogy van! Ha kiderül róla, hogy a legjobb barátnőd bátyja, Angkor-wat kutató régész, akivel a következő három hónap minden átkozott napján találkozni fogsz, és még a tetejében: rendkívül vonzó és állati jó az ágyban.
Izgalmas, fordulatokkal teli kalandok várnak az olvasóra Kambodzsa rejtelmes őserdejében. Liv nem is sejti, milyen rémálomba keveredett azzal, hogy megismerte Davidet. Mágnesként vonzzák egymást, de egyikük sem könnyű eset. Vajon, amikor Liv felébred megváltozik a véleménye? Ad esélyt egy újabb szerelemnek?
Tomor Anita könyve nem egyszerű romantikus regény. Sokkal több annál. Csajok, ez kihagyhatatlan olvasmány!


Véleményem: Felteszem a kérdést, ami a könyv elejétől foglalkoztatott: miért? Kérdem én, miért nincs ez a könyv a misztikus kategóriában feltüntetve? Mennyivel jobb lenne, ha az olvasó tudná, hogy mibe is vágja a fejszéjét, ugyanis én csak egy könnyed kikapcsolódást kerestem, erre elém tettek egy ókori misztikus történetet, birodalmakról és királyokról. De! Ennek ellenére izgalmas és érdekes volt a könyv, csak felbosszantott, hogy a sima szerelmi történet helyett királyi családokat kaptam.
David és Liv – amíg sima emberekként viselkedtek – elképesztően jó párost nyújtottak, szórakoztatóak voltak és viccesek. Feszült közöttük az erotika – kár, hogy a szex jelenetek legtöbbször el lettek hessegetve.  Mindenesetre őket nagyon megkedveltem, a mellékszereplőkkel ellentétben. Ők sokan, kevésbé kidolgozottak voltak. Nem igazán tudtam hova tenni őket, mert csak léteztek és ennyi, funkciójuk nem igazán volt.
Térjünk vissza egy picit a könyv misztikus oldalához. A rejtély szál, miszerint ki Liv és Dávid, na meg a kishúga, remek ötlet volt, a háttértörténet is izgalmas, jól felépített. Egyszerűen csak a kisebb hibák és hasonlóságok tűntek fel, miközben a szereplők túráztak az elveszett királyságokba tartva: Élő sakk – Harry Potter (bár ez kicsit eltért, de ettől még ez ugrott be), beleesnek egy tavi barlangba, ahol szörnyek vannak – Barlang című film (persze ez is különbözött, csak itt villant fel).
Ami gazán bökte a csőrömet, miután megemésztettem, hogy nem azt kaptam, amire vágytam, Liv terhes lett – ezt a szálat imádtam -, csakhogy ez kb tényként lett kezelve, senkit nem izgatott igazán, hogy ő most az, s vigyáznia kellene, nem, még őt magát sem, kb két sor erejéig volt ezen fennakadva és kész. Kérdezem, ha te terhes lennél a szerelmedtől, akivel épp szakítottatok és megtudnád, hogy nem egészen az(vagy), akinek gondoltad, akkor te mit tennél? Nem vennél róla tudomást? Szerintem nem, beszélnék a párommal, elgondolkoznék magamban, hogy gyereket várok, örülök e neki és ez mivel jár… Olyan jó dolgokat lehetett volna kihozni ebből a szálból David és Liv között, mégis el lett hanyagolva.

Összefoglalva, jó ötletekkel, jó karakterekkel rendelkezik a könyv, érdemes volt elolvasni, egyszerűen csak a kategóriát kellene megváltoztatni. Mindenesetre ajánlom mindenkinek, aki egy délután alatt elolvasható regényt szeretne a magáénak tudni, s nem zárkózik el a természetfeletti történetektől.


A könyv borítója nem illik a sztorihoz, legalábbis, az igazihoz, de ennek ellenére tetszik, ahogy a fülszöveg is, az írónő stílusáról nem is beszélve. Remélem, hamar megszerzi a könyvtár az új regényét és olvashatom. J
Sziasztok!
Tudom, hogy már maga a cím is felkeltette az érdeklődéseteket. Másról sem szólt az internet csak erről a sorozatról és én hithű könyvmolyként nagyon sajnáltam Jay Ashert. A könyv is nagy sikert aratott hat évvel ezelőtt, de közel sem akkorát, mint amilyet megérdemelt volna. Igazából így utólag belegondolva talán hülyeség volt részemről ez a fajta "felháborodás", mert a mai nemzedék sokkal inkább vevő az ilyen újfajta dolgokra, mint a régiekre. Pedig a régi dolgokban mindenki képes volt meglátni, hogy a készítő mennyi munkát is fektetett bele abba, hogy a dolgok olyanok legyenek, hogy el érjék az emberek tetszését. Vegyük például a Bloggert én még mindig ragaszkodom hozzá, mert sokkal jobban látszik rajta a belefektetett munka. Sokkal jobban mint egy Wattpados blogba, amit én személy szerint csak "jegyzettömbnek" nevezek. Túlságosan egyszerű.
De térjünk is a cikkem fő témájához a Thirteen Reasons Whyhoz.
Nagyon nehezen adtam be a derekamat.
Sok barátnőm szinte már könyörgött, hogy nézzem a sorozatot mert sokkal jobban át tudja adni a lényegét mint a könyv.
Két hét unszolás után neki álltam és a kinyitott könyvel a kezemben vizsgálni kezdtem a sorozat szövegét.
Eltért.
Nagyon eltért.
Úgy döntöttem inkább maradok a könyvnél, de aztán valamiért fel keltem az éjszaka közepén és bekapcsoltam a Notebookomat.
Egy éjszaka végig néztem mind a 13 részt.
Együtt sírtam és együtt nevettem Clayel, és az egész lelki állapotod képes megváltozni már az első rész után is.
Igen , jócskán eltér a könyvtől jó néhány helyen, de mindazon által a sorozat épp úgy a lelkedig tud hatolni mint a könyv.
Nehéz lenne elmondani miért, de én valahogy sokkal jobban át tudom élni Hannah helyzetét mint mások. Én és még sok más olyan lány aki valaha bántotta már magát vagy depressziós volt, de elég az is hogyha már legalább egyszer megfordult a fejében az öngyilkosság gondolata.
Mi mind tudjuk mi járt akkor Hannah fejében.
A sorozat debütálása után mindenki két felé vállt(na jó 3 de az "utálok mindent amit mások népszerűnek tartanak" csoportot emberszámba sem kell venni abból az okból kifolyólag, hogy ők kb mindent utálnak-legfőképpen magukat).
Voltak azok akik megértették Hannah-t és voltak olyanok is akik nem.
Mindkét félnek igaza volt.
Szerény véleményem szerint Clayel és Zachal is bánhatott volna jobban, de akkor jöttek már a jobb emberek, amikor Hannah már tényleg végleg feladta a harcot magával - és mindenki mással szemben is.
Az élet kegyetlen és minden egyes iskolában van legalább egy olyan ember mint Hannah Baker karaktere.
Innentől már csak tőlünk függ hogy tovább is lekurvázunk-e valakit, aki lehet, hogy még szűz vagy inkább kivédjük ha tehetjük.
Üljünk oda a lány mellé akivel senki nem beszélget, és segítsünk a srácnak akinek nincs barátja mert új a suliban :)
Adjunk esélyt magunknak és a többi embernek is, hogy szert tehessünk új ismerősökre, barátokra, emberekre.
Köszönjük Jay Asher és köszönjük Sel.
Jobbá teszitek a világot :)
 Ps: Mondd el a srácnak ha szereted. Lehet, hogy igen mond..


Ha szeretnétek írjátok le ti is a komment szekcióba a tapasztalataitokat a könyvel vagy akár a filmmel kapcsolatban is :)
Hogy éreztétek magatokat tőle?
Ti hogy gondoltok Hannahra?
                                                                                                                                         Lilith Ann Smith