.png)
Halihó!
Tudom, tudom, senkinek nincs
karácsonyi hangulata, süt a nap, hideg van és nem esik semmi, ami jó lenne. De
én nagyon szeretném ezt az időszakot átérezni, foglalkozni vele. Így három
cikkötlet fordult meg a fejemben:
1. Ünnepi
mese
2. Könyvlista
karácsonyra, avagy mi vár a fa alatt
3. Karácsonyi
filmek
Az elsőt gondoltam már most
meg is valósítanám, hiszen nem kellett sok mindent tennem az ügy érdekében,
csak ki kellett választanom, melyik mese tetszett a legjobban a választék
közül. Be kell vallanom, nem volt nehéz a döntés. Ugyanis kedvenc mesemondóm
mellé tettem le a voksom: Andersen mellé. Íme:
A FENYŐFA
Állt az erdőben egy szép,
sudár kis fenyőfa. Jó helye volt: nap is érte, levegő is simogatta, idősebb
társai, lucfenyők meg jegenyefenyők zúgtak körülötte. De a kisfenyőnek minden
vágya az volt, hogy magasabbra nőjön; a meleg napot, az üdítő levegőt sem
élvezte, s ügyet se vetett a parasztgyerekekre, akik ott jártak-keltek,
fecsegtek körülötte, amikor szamócáért, málnáért mentek az erdőre. Sokszor
egész köcsöggel szedtek, máskor szalmaszálra fűzték fel a szamócaszemeket,
aztán leültek pihenni a kisfenyő tövébe, és azt mondták:
- Milyen szép ez a kicsi fa! -
S ezt a kisfenyő nem szívesen hallgatta.
A következő esztendőben egy
jókora hajtással lett magasabb, újabb év múlva még egy hajtással; a fenyőfák
hajtásaiból mindig meg lehet mondani, hány évesek a fák.
- Ó, ha akkora lehetnék én is,
mint a társaim - sóhajtotta a kis fenyőfa -, akkor messzire szétterjeszthetném
ágaimat, koronámmal pedig kitekinthetnék a nagyvilágba! Madarak fészkelnének az
ágaim között, s ha szél támad, én is olyan méltóságosan bólogathatnék, mint
azok ott!
És nem örült a napfénynek, sem
a madárkáknak, még a szép kis piros felhőknek sem, amelyek napkeltekor,
napnyugtakor elvitorláztak fölötte. Elközelgett a tél, csillogó-fehér hótakaró
borított körülötte mindent, néha egy-egy nyúl iramodott el arra, és futtában
átugrotta a kisfenyőt. Ó, milyen bosszantó volt! Két tél is elmúlt, míg végre a
harmadikon akkorára nőtt, hogy a nyulak már nem ugorhatták át, meg kellett
kerülniük. Ó, nőni, nőni, nagyra nőni és hatalmasra, mégiscsak ez ér legtöbbet
ezen a világon - áhítozott a kisfenyő.
Ősszel favágók jöttek az
erdőre, és minden esztendőben kidöntöttek néhányat a legmagasabbak közül. A
fiatal fenyő, amely időközben szépen felcseperedett, reszketve figyelt: a
fenséges faóriások recsegve-ropogva zuhantak a földre. Fejszével lecsapkodták
ágaikat, csupaszon hevertek; így, ágaiktól fosztottan, soványan, alig lehetett
megismerni őket, Aztán szekérre emelték a rönköket, a lovak közé csaptak, és
elvitték őket az erdőből.
Hová vihették? S mi várhat
rájuk?
Tavasszal, amikor a fecskék, gólyák
visszatértek, megkérdezte tőlük a fenyő:
- Nem tudjátok, hová vitték a
társaimat? Nem találkoztatok velük az úton? A fecskék nem tudtak róluk, de egy
öreg gólya hosszan elgondolkozott, aztán bólintott, és azt mondta:
- Alighanem láttam a
társaidat. Amikor Egyiptomból útra keltem, új hajókat láttam a tengeren. Pompás
árbocaik voltak - a társaidból faraghatták őket, mert fenyőillatuk volt.
Köszöntem is nekik, de igen magasan hordták a fejüket.
- Ó, lennék csak magasabb!
Most a tengert járhatnám. Milyen is az a tenger, mesélj róla!
- Hosszú volna arról a mese! -
felelte a gólya, és továbblépdelt.
- Örülj az ifjúságnak! -
intették a napsugarak. - Örülj üde hajtásaidnak, a fiatal életerőnek, ami
betölt!
És a szél csókot lehelt a
fára, a harmat megkönnyezte, de a kis fenyőfa velük sem törődött.
Karácsony táján aztán fiatal
fenyőket is kivágtak az erdőn, még olyanokat is, amelyek zsengébbek voltak a
nyughatatlan fenyőfánál. Ezekről a zsenge fákról - a legszebbeket válogatták ki
- nem csapkodták le a gallyakat, úgy rakták szekérre, s a lovak ezeket is
elvitték az erdőből.
- Ugyan hová viszik őket? -
töprengett a mi fenyőfánk. - Nem nagyobbak nálam, volt köztük egy, amelyik még
kisebb is, mint én. Mért hagyhatták meg az ágaikat? Hová vihette őket a szekér?
- Mi tudjuk! Mi tudjuk! -
zsinatolták a verebek. - Lent a városban benéztünk itt is, ott is a házak
ablakán. Tudjuk, hová mentek a szekéren. Olyan pompa és fény veszi körül őket,
amilyenről te nem is álmodol! Bekukucskáltunk az ablakon, és láttuk őket: meleg
szobában álltak szépséges díszekkel, aranyalmával, mézeskaláccsal, sokféle
játékkal aggatták tele az ágaikat, s az ágak hegyén száz meg száz gyertya
fénylett.
- És aztán? - kérdezte a
fenyőfa, és reszketett minden ága. - És aztán? Aztán mi történt?
- Többet nem láttunk. De ez
gyönyörűséges Szép volt.
- Hátha engem is szerencse ér,
s megjárhatom ezt a ragyogó utat! - ujjongott a fenyőfa. - Hiszen ez még
nagyszerűbb, mint a tengereket járni! Ó, hogy epedek, hogy vágyakozom! Bár itt
volna már újra a karácsony! Vagyok már akkora, mint a társaim, akiket tavaly a
városba vittek. Csak már szekérre emelnének! Csak ott állhatnék már a meleg
szobában, pompa és fényesség közepette! Vajon mi következik aztán? Biztosan még
jobb lesz, még szebb, különben minek díszítenének föl olyan gazdagon? Utána még
nagyszerűbb, még pompásabb dolgok várnak rám. De mik azok? Ó, hogy mennék már,
hogy vágyom el innét! Magam sem tudom, mi lelt.
- Örülj nekünk! - mondta a
levegő meg a napsugár. - Örülj az üde ifjúságnak itt az isten szabad ege alatt!
De a fenyőfa nekik sem tudott
örülni. Nőtt, nőtt, ahogy csak erejétől telt, s zöldellt télen-nyáron. Az
emberek, akik látták sötétzöld pompájában, azt mondták: "De szép fa
ez!" És karácsony táján őt vágták ki elsőnek. Velejéig hatolt a fejsze, s
egy mély sóhajjal elzuhant. Kínzó fájdalmat érzett s félájultan feküdt a
földön; nem tudott most a szerencséjére gondolni, elszomorította, hogy meg kell
válnia szülőföldjétől, a helytől, ahol felnövekedett; tudta, hogy nem látja
soha többé kedves öregebb társait, körül a kis bokrokat, virágokat, talán még a
madarakat sem. Bizony, az utazás nem volt kellemes.
Csak akkor tért újra magához,
amikor társaival együtt lerakták egy udvaron, s hallotta, hogy egy ember így
szól:
- Ez a legszebb! Ezt
választjuk.
Aztán két libériás inas egy
szép, tágas terembe vitte a fenyőfát. A falakon körös-körül arcképek függtek, a
cserépkályha mellett magas kínai vázák pompáztak - oroszlán díszítette a
tetejüket -, hintaszékek, selyemhuzatú heverők voltak a nagy szobában, meg
hatalmas asztalok tele képeskönyvekkel, játékokkal, amelyek százszor száz
tallérba kerültek - legalábbis így mondták a gyerekek. A fenyőfát egy homokkal
megtöltött, nagy hordóba állították: a hordót senki sem láthatta, mert zöld
szövettel vonták be, és egy nagy, tarka szőnyegre állították. Ó, hogy remegett
a fenyőfa, hogy leste-várta, mi következik!
Inasok és szobalányok léptek a
szobába, és díszítéséhez láttak. Színes papírból kivágott kis hálókat aggattak
ágaira; a hálókat cukorkákkal töltötték meg; aranyozott almát, diót
függesztettek fel gallyaira - úgy festettek, mintha rajta termettek volna. Ágai
hegyére vagy száz piros, kék, fehér gyertyát erősítettek. Zöld tűi között babák
ringatóztak, szakasztott olyanok voltak, mint az emberek, csak kicsinyek - a
fenyőfa még sohasem látott ilyeneket -, fönt, a fa csúcsán pedig egy nagy
aranycsillag tündöklött. Szép volt, ó, milyen szépséges szép!
- Ma este - mondták körülötte
-, ma este meggyújtjuk minden gyertyáját.
"Ó, csak már este volna!
- sóvárgott a fenyőfa. - Csak már meggyújtanák a gyertyáimat! Vajon mi
következik aztán? Eljönnek-e társaim az erdőből, s látnak-e engem?
Bekukucskálnak-e a verebek? Gyökereket eresztek-e itt, s így állok-e feldíszítve,
télen-nyáron, örökétig?"
A roppant vágyakozásba
belefájdult a kérge, a kéregfájás pedig éppen úgy gyötri a fákat, mint az
embereket a fejfájás.
Aztán végre meggyújtották a
gyertyákat az ágain. Micsoda ragyogás! Micsoda pompa! A fenyőfának minden ága
beleremegett; az egyik gyertya le is perzselte zöld tűit egy jó darabon.
- Jaj, istenem! - kiáltozták
ijedten a szobalányok, s gyorsan eloltották a tüzet.
Most már vigyáznia kellett,
nehogy megint elfogja a remegés. Pedig ó, hogy félt! Folyton attól reszketett,
hogy elveszíti valamelyik ékességét - szinte eszét vette a kápráztató ragyogás.
De egyszer csak kitárult a szárnyasajtó, s egy sereg gyerek rontott be, olyan hevesen,
mintha föl akarnák dönteni a fát. A felnőttek nyugodt léptekkel követték őket.
A kicsinyek némán álltak egy pillanatig, aztán megint kitört belőlük az
ujjongás, de úgy, hogy zengett belé a nagy szoba. Körültáncolták a fenyőfát, és
egymás után szedegették le róla az ajándékokat.
- Mit akarnak? - töprengett a
fa. - Ugyan mi lesz velem?
A gyertyák tövig égtek az
ágain, s akkor gyorsan elfújták őket, aztán megengedték a gyerekeknek, hogy
leszedjék a fáról, amit csak megkívánnak. Azok megrohamozták, hogy csak úgy
recsegtek az ágai; ha a csúcsát meg az aranycsillagot nem erősítették volna a
mennyezethez, talán fel is döntik.
A gyerekek boldogan ugráltak
körülötte pompás játékaikkal; a fára már ügyet se vetett senki, legföljebb az
öreg dajka pillantgatott ágai közé, de ő is csak azt nézte, nem felejtettek-e
egy almát vagy fügét a fán.
- Most egy mesét! Egy mesét! -
hízelegtek körül a gyerekek egy alacsony, kövér embert, és odavonszolták a
fenyőfa alá. A kövér ember leült a fa tövébe.
- Itt erdőben vagyunk - mondta
-, s hátha a fának is hasznára válik, ha meghallgatja a mesét. Hanem igazán
csak egy mesét mondok el. Válasszatok: Mákszem Matyiról akartok hallani, vagy
Együgyű Jankóról, aki lebucskázott a grádicson, mégis becsületet nyert, és
feleségül kapta a királykisasszonyt?
- Mákszem Matyiról mesélj! -
kiáltották néhányan. - Együgyű Jankóról! - követelték a többiek. Nagy zsivaj
kerekedett. Csak a fenyőfa állt szótlanul és tűnődve, s azt gondolta:
"Velem már nem is törődnek!" Pedig hát ő már kivette a részét a
dicsőségből.
És a kövér ember mesélt
Együgyű Jankóról, aki lebucskázott a grádicson, mégis becsületet nyert, és
feleségül kapta a királykisasszonyt. A gyerekek tapsoltak, és azt kiabálták:
- Mesélj még! Mesélj!
Mákszem Matyi történetét is
hallani szerették volna, de be kellett érniük Együgyű Jankóval.
A fenyőfa némán és
elgondolkozva meredt maga elé: az erdei madaraktól nem hallott efféle mesét
soha. "Együgyű Jankó lebucskázott a grádicson, mégis megkapta a
királykisasszony kezét! Igen, úgy látszik, ez a világ sora!" - tűnődött,
és elhitte a mesét az utolsó szóig, hiszen olyan derék embernek látszott, aki
elmondta! "Bizony, bizony, ki tudja! Hátha egyszer én is lebucskázom a
grádicson, és királykisasszonyt kapok feleségül!" - álmodozott. S már
előre örült a másnapnak; biztosan újra gyertyákkal, játékokkal, aranyos
gyümölcsökkel ékesítik fel.
"De holnap nem remegek! -
fogadkozott. - Szívből örülök majd a pompámnak. Holnap újra meghallgatom
Együgyű Jankó történetét, talán még Mákszem Matyiét is", és hallgatagon,
tűnődve virrasztott egész éjszaka.
Reggel inasok és szolgák
léptek a nagy szobába.
"Újra
feldíszítenek!" - gondolta ujjongva a fenyőfa.
De megfogták, és kivonszolták
a szobából, fölvitték a lépcsőn a padlásra, s egy sötét zugba állították, ahová
egyetlen napsugár sem ért el.
"Hát ez meg micsoda? -
kérdezte magában a fa. - Mit csináljak itt? Hiszen ide egy hang se jut el
hozzám!"
Nekidőlt a falnak, és
gondolkozott, gondolkozott: Ráért: napok mentek, éjszakák múltak, de a padlásra
nem ment föl senki. Végre megjelent valaki, de csak azért, hogy néhány ládát
állítson a sarokba. A fenyőfa ott állt a sötét zugban, s már úgy látszott, hogy
mindenki megfeledkezett róla.
"Odakinn most tél van -
vigasztalta magát. - Kemény és fagyos a föld, hó takar mindent. Most nem tudnak
elültetni, azért kell ebben a zugban megvárnom a tavaszt. Lám, gondot viselnek
rám. Milyen jók is az emberek! Csak olyan sötét ne volna, s akadna valami
társam!"
- Cin, cin! - cincogta egy
előiramodó egérke. Aztán odaszaladt egy másik is. Körülszimatolták a fát, és
besurrantak az ágai közé.
- Rettenetesen hideg van! -
panaszkodtak a kisegerek. - Különben egészen jó itt, igaz-e, te öreg fenyő?
- Nem vagyok én öreg! -
felelte a fenyő. - Vannak nálam sokkal öregebbek.
- Honnan jöttél? - kérdezték
az egerek. - És mit láttál? - Szörnyen kíváncsi szerzetek voltak. - Mesélj
nekünk a világ leggyönyörűbb helyéről, ha ugyan jártál ott! Voltál-e az
éléskamrában, ahol sajtok illatoznak a polcon, és sonkák lógnak a rúdról? Ahol
faggyúgyertyán táncol az egérnép? Soványan megyünk be oda, és kövéren jövünk
ki. Jártál-e ott?
- Ott nem jártam - felelte a
fenyőfa. - De mesélek nektek az erdőről, ahol nap süt, és madarak énekelnek.
És elmesélte egész ifjúságát.
A kisegerek még sohasem hallottak ilyen mesét, buzgón hallgatták, és azt
mondták a végén:
- Ó, de sok mindent láttál te!
És milyen boldog voltál!
- Boldog? - kérdezte a fenyő,
aztán újra végiggondolta, amit elmondott. - Csakugyan, egészen szép idők voltak
azok!
Aztán elmesélte, mit látott
karácsonyeste, amikor mézeskaláccsal aggatták teli, gyertyákat gyújtottak az
ágain.
- Ó! - álmélkodtak az egérkék.
- Milyen boldog is lehettél, öreg fenyő!
- Mondtam már, hogy nem vagyok
öreg! - bosszankodott a fenyő. - Ezen a télen hoztak az erdőről. A legszebb
korban vagyok. Csak nagyon magasra nőttem.
- Olyan szépen tudsz mesélni!
- lelkesedtek a kisegerek. És másnap éjjel magukkal hoztak még négy egérkét,
hogy azok is hallhassák a fenyőfa meséit. A fenyő pedig minél tovább mesélt,
annál jobban emlékezett ifjúságára, és azt sóhajtotta magában:
"Mégiscsak szép idők
voltak azok! De visszatérhetnek, még visszatérhetnek egyszer! Együgyű Jankó is
lebucskázott a grádicson, mégis megkapta a királykisasszony kezét, hátha nekem
is királykisasszony jut feleségül!" - és az erdő legszebb fiatal nyárfája
jutott az eszébe. Az ő számára az a kis nyárfa volt a világ legszebb
királykisasszonya.
- Ki az az Együgyű Jankó? -
kérdezték az egérkék. És a fenyő elmondta nekik az egész mesét - karácsonyeste
minden szavát megjegyezte magának. Az egerek majdnem a fa csúcsáig szökdeltek
gyönyörűségükben. A következő éjjel már egész sereg egér hallgatta a fenyőfát,
vasárnap pedig két patkány is odavetődött, de ezek ócsárolták a mesét, s
elszomorították vele az egérkéket. Most már nekik sem tetszett olyan nagyon a
fenyőfa meséje.
- Csak ezt az egyetlenegy
mesét tudod? - kérdezték a patkányok.
- Csak ezt - felelte a fenyő.
- Életem legboldogabb estéjén hallottam, csakhogy akkor még nem tudtam, milyen
boldog vagyok.
- Nyomorúságos mese ez! Nem
tudsz olyat, ami faggyúról meg szalonnáról szól? Valami éléskamramesét?
- Olyat nem tudok - mondta a
fenyő.
- Akkor ajánljuk magunkat! -
És a patkányok faképnél hagyták. Lassanként a kisegerek is elmaradoztak, és a
fenyőfa keserűen sóhajtotta - Milyen jó is volt, amikor a fürge kisegerek körém
telepedtek, és a meséimet hallgatták! Ők is elfelejtettek. Most már csak akkor
leszek boldog, ha egy napon levisznek innen.
De mikor lesz az, mikor?
Egy reggel emberek jöttek fel
a padlásra, félretolták a ládákat, és kiráncigálták a sötét zugból a fenyőt.
Nem bántak éppen szelíden vele, odacsapták a padlóhoz, s egy szolga már
vonszolta is a lépcső felé, ahol fényesen sütött a nap.
- Újra kezdődik az élet! -
ujjongott a fenyő. Érezte az üde levegőt, az első napsugarakat - kinn volt az
udvaron. Olyan gyorsan történt vele mindez, hogy ideje sem volt végignézni
magát. Volt elég látnivaló körülötte. Az udvaron túl viruló kert illatozott;
rózsák hajoltak üdén, mosolyogva az alacsony sövényre, a virágzó hársak között
fecskék cikáztak, és boldogan csivitelték: "Csivitt, csivitt, a párom, az
van itt!" De persze nem a fenyőfára értették.
- Most aztán élek! -
örvendezett a fenyőfa, és kinyújtóztatta az ágait, de jaj, megsárgult és elszáradt
minden kicsi tűlevele.
Ott hevert csalán és gaz
között az udvar sarkában. De a csúcsán még ott tündöklött az aranycsillag, s
visszaverte a napsugarakat.
Az udvaron vidáman játszottak
a gyerekek, akik karácsonyeste körültáncolták a fenyőfát, és annyiszor örültek
neki. A legkisebbik most odaszaladt hozzá, és leszakította csúcsáról az
aranycsillagot.
- Nézzétek, mit találtam ezen
a csúnya, vén karácsonyfán! - kiáltotta, és rátaposott a száraz ágakra, amelyek
recsegve törtek le kis csizmája alatt.
A fenyőfa elnézte az üdén
virágzó, szép kertet, aztán végigtekintett magán, és szégyenkezve vágyott
vissza a padlás sötét zugába. Az erdőre gondolt, üde ifjúságára, a vidám
karácsonyestre meg a kisegerekre, akik olyan gyönyörűséggel hallgatták Együgyű
Jankó meséjét.
- Elmúlt, minden elmúlt! -
sóhajtotta a szegény fenyőfa. - Mért is nem örültem akkor, amikor még örülhettem
volna? Most már késő!
Jött egy fejszés ember, és
fölvágta a fenyőfát; jókora nyaláb aprófa lett belőle. Föllobogott a nagy üst
alatt, s mélyeket sóhajtott, olyan hangosan, hogy puskaropogásnak hallatszott.
A kint játszadozó gyerekek be is szaladtak, leguggoltak a tűzhely elé,
belenéztek, és harciasan kiabálták: "Piff-puff!" A fenyőfa pedig
minden roppanásnál - egy-egy sóhaj volt minden roppanása - egy nyári napra
gondolt, vagy egy téli éjre kinn az erdőben, amikor csillagok szikráztak
fölötte; a karácsonyestre gondolt meg Együgyű Jankóra, az egyetlen mesére, amit
hallott és elmesélt. Végül nem maradt belőle más, csak egy marék hamu.
A gyerekek tovább játszottak
az udvaron; a legkisebbik a mellére tűzte az aranycsillagot, amely azon a
boldog estén a fenyőfa legszebb ékessége volt. De annak az estének vége; vége a
fának is, vége a mesének is; vége, vége - minden mesének ez a vége.
Remélem egy picit mindenkiben
sikerült felidéznem, milyen is, amikor gyerekként várjuk az ünnepeket, a fa feldíszítését,
a sütést és az ajándékokat. De a legjobb mindig az volt az egész ünnep alatt,
mikor a családommal befeküdhettünk a tv elé és közösen nézhettünk valami
karácsonyi filmet. Nem csak azért, mert jól szórakoztunk, hanem, mert együtt
csináltunk valamit. Ezért várom a hétvégét.
Ha kedvet kaptatok még több Andersen
meséhez, akkor itt olvasgathattok tovább. Link
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése